Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Fejezet

Újra a Dursley családnál

 

Sötét volt körülöttem, igazából azt sem tudtam, hol vagyok. Nem voltak hangok, képek, vagy mégis?
- Dorka, ne csináld ezt velem! Térj magadhoz!
Lassan kinyitottam a szemem és tekintetem találkozott Harryével. Kirázott a hideg. Létezik egyáltalán, hogy valakinek ilyen gyönyörűek legyenek a szemei?
- Mi történt már megint? - ültem fel, és hunyorogva mértem fel a terepet: még mindig sötét volt, de már nem volt köd és hideg sem. Tekintetem a földön ájultan fekvő Dudleyra tévedt, és megsajnáltam. Sápadt volt, szinte minden vér kifutott az arcából, bizonyára hideg is lehetett keze - lába. Harry talpra állított, majd pálcával a kezében a hátára vetette nála kétszer nagyobb unokatestvérét.
- Hadd segítsek - mentem oda hozzá, ám ő csak a kezembe nyomta pálcáját. - Mit csináljak vele? Én nem tudom használni, nekem nincs varázserőm - magyarázkodtam.
- Akkor honnan tudtad a dementorokat? Azokat a muglik nem látják, és nem is értik a kifejezéseket, szavakat. Nem versz át! Ki vagy, és mit akarsz tőlem? A minisztérium küldött? Mert ha igen, akkor...
- Nem vagyok minisztériumi ember. És szó sincs arról, hogy kém, vagy bármi más lennék! - kiáltottam felháborodottan, ám arcáról lerítt, hogy mit gondol rólam - Az pedig, ugye meg sem fordult a fejedben, hogy százfűlé - főzetet ivó halálfaló lennék?
- Őszíntén? De, igenis megfordult, sőt, megnyugtatlak, ez volt az első gondolatom - mondta, és Dudleyval a hátán, nyomában velem befordultunk egy sarkon. Elég jó tempóban ment, nekem már szinte rohannom kellett utána.
- Harry, várj! Megmagyarázom!
- Nincs mit! Nem hiszek...
- Potter! - és a sötétből Mrs Figg alakja bontakozott ki. Látványa vicces volt, papucsban volt, és azok a macska konzervek a szatyrában... legyen elég annyi, majdnem elnevettem magam. - A pálcád, ugye nem tetted el?
Harry nem válaszolt, hanem meglepett tekintettel a kezemben lévő fadarabra bökött.
- Remélem, nincs több a környéken. Azt a Mundungus Fletchert meg megfojtom!
- Tessék? - hebegte Harry.
- Lelépett. Pedig neki kellett volna rád vigyáznia! Erre meg mit látok, Harry Potter egy ájult disznóval a hátán, egy vadidegen fruskával a nyomában. Szörnyű! Hogy ebből mekkora botrány lesz! Megfojtom, esküszöm megfojtom!
Kissé kábán, de annál mérgesebben odamentem Harryhez, kezébe nyomtam a pálcát, és hátraarcot csináltam. Elindultam egyedül a kihalt utcán, magára hagyva a döbbent Mrs Figget, és a Dudleyt cipelő Harryt. Elegem volt, hogy itt mindenki úgy néz rám, mint kb. Bellatrix Lestrangere. Kész, haza akarok menni! Haza... mióta átkerültem ebbe a másik világba - fél órája -, most először gondoltam a családomra. Hiányoztak, még Bogi is a sellős játékával. Tiszta szívemből kívántam, bárcsak jobban körülnéztem volna, mielőtt leléptem volna az úttestre! Arra eszméltem fel, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Letörölni azonban nem volt időm, mert egy kéz elkapott, és szelíden maga felé fordított. Pont arra, amerre a legkevésbé sem szerettem volna. Nem futottam el, pedig megtehettem volna, de valami mégis arra késztetett, hogy a velem szemben álló szemébe nézzek.
- Sajnálom - suttogta Harry - Nem varázsoltál patrónust. Már abból tudnom kellett volna, hogy tényleg nem tudsz varázsolni. Különben biztos megvédted volna magad.
Nem volt erőm válaszolni, így csak bólintottam.
- Nem sietnétek egy kicsit? Leszakad a vállam! - jajgatott Mrs Figg, én pedig Harry válla fölött átkukucskálva láttam, amint az eddig félig földön lévő Dudley most már teljes egészében a földre kerül, Mrs Figg pedig szitkozódva fogdossa derekát. Most már tényleg nem bírtam ki, felszabadultan elnevettem magam. Harry is megfordult, és ő is nevetni kezdet, ám jó kedvünknek hamar véget kellett vetni, mert az úttest közepén a semmiből megjelent egy alak. Rögtön felismertem.
- Mi a hézag, Figgy? - kérdezte, és közben alaposan szemügyre vette a kis csoportot.
- Mi? Dementorok voltak itt, te semmirekellő! - visította Mrs Figg. Elég furcsa látvány volt, én és Harry meg nem győztük kerülni a másik pillantását, mert félő volt, elnevetjük magunkat.
- Dementorok...? Mi? Hol? Itten?
- Igen, itten, te rakat denevérpotyadék! Hol másutt?
- A ménkűbe... hát én meg csak... - méregetett minket a férfi.
- Lopott üstöket voltál venni, mi? Majd adok én neked lopott üstöt! Pedig megmondtam, megmondtam, hogy figyelj a gyerekre! Nem? - kiabált a néni.
- De, csak... No, hát ilyen jó bót is csak eccer van!
- Jó bolt? Adok én neked - azzal Mrs Figg megindult Mundungus felé a nehéz szatyrát lóbálva - Remélem ettől elmegy a kedved, te tolvaj, te sehonnai! Te!
És Mrs Figg csak püfölte, verte szerencsétlen embert, az meg más lehetősége nem lévén, menekülni kezdett. Kergették egymást, üvöltöttek, kiabáltak.
- Szállj le rólam, te vén szipirtyó! Szólni kell Dumbledorenak!
- Ja, szólni! Na, menj, lódulj te mamlasz! És még egyszer nehogy a szemem elé merj kerülni! Hallod?
Mundungus beleveszett a sötétségbe, azt pedig, hogy távozott, szokás szerint egy hangos pukkanás jelezte.
- A néni boszorkány? - ámult el Harry.
- Csak kvibli - javította ki Mrs Figg.
- De hát...
- Indulás! - adta ki a parancsot a néni - Gyerünk, mozgás! Mire vártok? Te jó ég! Hogy ebből mekkora katasztrófa lesz! Harry, elkísérlek az ajtóig, nem tudhatjuk, vannak-e még páran...
- És én? - csúszott ki a számon.
- Te? Hát te hol laksz? - fordult felém Mrs Figg.
- Budapesten - mondtam az egyszerű választ. Hát hol máshol?
- Budapesten? - nézett rám értetlenkedve Mrs Figg - De az nem Magyarország fővárosa véletlenül?
- De. És én ott lakom - mondtam.
- De az Magyarország - mondta Harry, és szegény nagyot nyikkant a súlytól -, ez meg Nagy - Britannia. Kicsit messze vannak egymástól, nem gondolod?
- Messze vannak egymástól, de én akkor is ott lakom. A Pacsirta utcában. Azt azért még csak tudom, hogy hol élek tizenöt éve.
- Mégis beüthetted a fejed - mondta Harry - Gondolj bele! Még ha magyar is vagy, hogy értenénk meg egymást? Én csak angolul tudok, soha nem is tanultam más nyelvet. Na jó, a némettel próbálkoztam, de csak a bemutatkozásig jutottam. Lehetetlen. Ha csak nem tudsz angolul.
- Márpedig én meg nem tudok angolul, mert eddig csak németet tanultam, és idén fogom elkezdeni tanulni. De ez...
- Lehetetlen - fejezte be helyettem a mondatot Harry.
- De akkor hogyan értjük egymást?
- Örök rejtély, gyermekem - mondta drámaian Mrs Figg - Na, itt is volnánk, vigyázzatok magatokra. Látjátok, nem tudunk mindig oda figyelni rátok, bárhogy is akarnánk. Mondjuk akkor talán azzal kéne kezdeni, hogy az ilyen megbízhatatlan embereket, mint ez a Mundungus Fletcher kitennénk a bagázsból. Mindegy. Harry, ha bármi baj van, tudod hol találsz!
- Igen, és köszönjük, Mrs Figg! Viszlát, és jó éjszakát! - köszöntünk, majd ajtót nyitottam Harrynek, hogy be tudja vinni Dudleyt. Még csak az előszobában toporogtunk, mikor Petunia néni széles vigyorral az arcán jött felénk, és köszöntötte fiát:
- Dudluska! De jó, hogy megjöttél, már kezdtem agg... Dudlus! Mi történt? Te meg mit keresel már megint itt? Talán megint elcsapattad magad?
- Én nem... - kezdtem, ám Vernon bácsi megelőzött.
- Petunia! Mi... mi történt? Hát te? - azzal engem a falnak préselve elment mellettem, csakhogy Dudleyt betámogassa a nappaliba. Petunia néni bevágtatott a nyomukban, én meg Harryvel kelletlenül követtük őket. Mire beértünk, Dudley már egy vödörrel a kezében ült a kanapén, apja és anyja védelmező karjai között.
- Rosszul van, Vernon!
- Mi a baj, fiam? Mi történt? Talán külföldi teát ittál?
- Milyen koszos vagy - vinnyogott a néni. - Te a földön feküdtél?
- Kiraboltak, fiam? - mennydörgött Vernon bácsi.
- Hívjuk a rendőrséget - és életemben először azaz érzésem támadt, hogy milyen szerencsés családban növök fel. Összenéztünk Harryvel és jót vigyorogtunk, de jó kedvünknek hamar vége lett. Egy gyönyörű szép bagoly röppent be a konyha ablakán, és pontosan Harry lába elé ejtett egy borítékot. De mázlisták egyesek, én még életemben nem kaptam igazi levelet a Pony Club meghívóján kívül. Pedig mindig úgy vágytam rá... De ez most mindegy. Szóval...
- Baglyok! - üvöltötte Vernon bácsi és szép fokozatosan lilulni kezdett a feje. Hirtelen szerettem volna nem ott lenni - Már megint baglyok!
De jó megfigyelő, ezért képzeletben adok is neki egy biológia ötöst. Tollas állat, csőre és szárnya van, éjszakai életet él és ragadozó, na mi ez? Ügyesek vagytok! Ti is kaptok egy ötöst, aki meg nem tudta, tanulja meg, és biosz feleléskor jusson eszébe a Harry Potter. Minden figyelmemet Harryre és a borítékra próbáltam összpontosítani, ami egy ordítozó ember közvetlen közelében - higgyétek el - nem olyan könnyű. Harry ebben azonban már tapasztalt volt, és az "alapzajt" hanyagolva felvette a küldeményt és kinyitotta. Szegény most tudja meg, hogy ki akarják rúgni a Roxfortból. És ez bizony meg is látszott arckifejezésén. Mellé léptem, és én is elkezdtem olvasni, holott már százszori olvasás után kívülről tudtam az egész levél tartalmát, amely így szólt:
Kedves Potter Úr!
Titkos forrásokból arról értesültünk, hogy bla, bla bla. Titkos forrás?! Jó kis titkos forrás, mondhatom, maga a Minisztérium embere ( Umbrige ) küldte rá szerencsétlen gyerekre azokat a bestiákat, na, meg persze rám. Hogy egye meg a penész! A legkisebb csipkéjétől kezdve az utolsó masnijáig! Szép gondolataimból maga Harry zökkentett ki, ugyanis elővette pálcáját és elindult a bejárati ajtó felé. Egy pillanat alatt előtte termettem és elálltam az útját. Vernon bácsi így viszont csak mellettem kapott helyet.
- Harry! Nem mehetsz el innen! - mondtam határozottan, és megpróbáltam vissza kormányozni a nappaliba.
- Ki mondja? - kérdezte illetlenül, de hála éles eszemnek, gyorsan tudtam rá reagálni:
- Egy barát, aki jót akar neked. Értsd meg! Ha innen kiteszed a lábad, meghalsz. Azt pedig nem engedem, hogy a híres Harry Potter egy egyszerű utcai sétától, egy kis avada kedavraval megfűszerezve dobja fel a talpát. Na nem! Arról ne is álmodj! Majd meghalsz, ha itt lesz az ideje, és nyugodj meg, az nem most van. Szóval fordulj vissza szépen és ülj le a fenekedre, vagy különben kénytelen leszek szólni Siriusnak a hulla jó ötleteidről!
Ha más nem is, de keresztapja neve megállásra és egy perc nyugton maradásra késztette.
- Te honnan tudsz Siriusról?
- Ne érdekeljen, amúgy meg nem csak erről tudok, nyugi. Van még egy két szuper infó a tarsolyomban, ami esetleg hasznotokra válhat majd később Voldemort ellen - vigyorogtam rá rejtelmesen. Az pedig, hogy milyen engedelmességgel foglalt helyet a kanapén, szerintem még Vernon bácsit meglepte. Fél másodperc sem telt bele, és beröppent egy újabb bagoly. Harry rám nézett, én pedig voltam olyan ügyes, és le tudtam szűrni pillantásából, hogy neki most semmi ereje elolvasni egy újabb levelet. Így hát a levél kinyitása és felolvasása rám hárult.
- Harry! Dumbledore megérkezett a minisztériumba, megpróbálja elsimítani az ügyet. NE HAGYD EL A NAGYNÉNÉD HÁZÁT! NE VARÁZSOLJ TÖBBET! NE ADD SENKINEK A PÁLCÁDAT!
Arthur Weasley.
- És én mennyire egyet értek vele - egészítettem ki a levelet. Harry rám emelte zöld szemeit, és amiket azokban a gyönyörű szemekben láttam, engem is padlóhoz vágott: olyan reménytelen szomorúság és reményvesztettség lángolt bennük, mint, komolyan mondom, amikor a Shrekben Kandúr elkezdi mereszteni a szemeit. Csak itt bánatból és nem cselből. Csendben leereszkedtem mellé és csak néztem. Nem érdekelt már sem a bömbölő Vernon bácsi, sem a hiszti - rohamot kapott Petunia néni, sem Dudley. Engem csak az érdekelt, hogy lehetőleg élve, és úgy, ahogyan az meg van írva fonogassam a szálakat. Nos, viszont ezt már ott elrontottam, hogy elüttettem magam, és belekeveredtem a történetbe. Titkon örültem ennek az egésznek, bár szívem azt súgta, hogy ebből még "hatalmas botrány lesz" - ahogy Mrs Figg mondaná. Őszíntén szólva, már most is az volt: Vernon bácsi előadást tart az "olyan fajta" emberekről, Petunia néni pedig hol Dudleyt, hol magát nyugtatgatja. Szörnyű.
- Szóval kirúgtak - mondta diadalittasan a bácsi.
- Igen, de még nem biztos - suttogta Harry.
- Mi az, hogy még nem biztos? Most kaptad meg a levelet, hogy kirúgtak - értetlenkedett Vernon bácsi, és mérgében egy hatalmasat püfölt a hűtőszekrényre, ami hangos csörömpöléssel adta tudtunkra nem tetszését. Szegényen most már egy hatalmas horpadás jelezte hősiességét.
- Kérem - álltam fel, ezzel kivívva a körülöttem levők döbbent pillantásait. Remek, pont ez volt a célom -, a helyzet az, hogy Harryt nem fogják kirúgni, hanem csak egy tárgyalásra fogják behívni, amin megvitatják a kérdést. Viszont visszatérve a jelenbe, nem akarok udvariatlan lenni, de önöknek el kell menniük a...
- Elmenni? Hova a csudába kéne nekünk elmenni? Mi itthon vagyunk, de ez önre nem érvényes, kisasszony! - ordította önmagából kikelve a bácsi. Én meg csak dermedten álltam a történtektől lesokkolva. Létezik, hogy valaki ekkora tapló gomba legyen? Ezek szerint igen.
- Dorka úgy értette, hogy a kórházba kellene elmennetek, mert Dudley nagyon rosszul van - állt fel Harry is és védelmezőn elém lépett. - Ugye, Dorka? - nézett rám segélykérőn. Én pedig olyan heves bólogatásba kezdtem, hogy még a nyakam is belefájdult.
- Tegyük fel - kezdte a bácsi -, hogy elmegyünk a kórházba, de akkor is mit tudnak csinálni az orvosok egy elvarázsolt gyerekkel? - erőltetett nyugalmat a hangjára. Remek, nálunk a legjobb színészek is alig képesek ilyen hiteles hangulatváltozásra ilyen rövid idő alatt.
- Ha arra gondolsz, nem varázsoltam el - mondta Harry dühtől remegő hangon. Nekem pedig hirtelen azaz érzésem támadt, hogy ha nem lépek gyorsan közbe, ezek ketten itt még képesek és szétverik egymást. Így hát...
- Uram! - Vernon bácsi rám nézett résnyire szűkült malacszemeivel. - Nem szeretnék beleavatkozni, csak azt szeretném mondani, hogy én is ott voltam, amikor az eset történt, és higgye el, Harry csak azért varázsolt, mert védekezett.
- Védekezett?! És mégis mitől, ha szabad kérdeznem? - üvöltött megint.
- A dementoroktól - csusszant ki a számon. Én meg mire észrevettem, mit mondtam, már késő volt:
- A miktől? Milyen detektorok?
- Dementorok, méghozzá kettő - próbáltam menteni a menthetőt.
- És azok meg mégis mi a fészkes fenék? - járkált fel - alá a kandalló előtt Vernon bácsi, és kezdtem magam úgy érezni, mint egy kihallgatáson.
- A dementorok a varázslóbörtön őrei - érkezett a halk válasz. Mindannyian egy irányba kaptuk a fejünket, és meglepődve láttuk, hogy rajtam és Harryn kívül még valaki képben van a furcsa kifejezésekkel. Petunia néni lehajtotta a fejét, és a szőnyeg mintázatát kezdte el tanulmányozni. Nem mert a férjére nézni.
- Petunia néni? - kérdezte alig hallhatóan mellettem Harry. Nagyon meghökkenhetett, döbbenetét meg még én is tetéztem azzal, hogy én meg tök normálisan fogadtam a hírt.
- Petunia, drágám, te ezeket honnan tudod? - kérdezte rekedt hangon feleségét Vernon bácsi.
- Még az a rémes alak beszélt róluk egyszer.
- Ha a szüleimről beszélsz, miért nem a nevükön nevezed őket? - fortyant fel Harry. Petunia néni azonban szóra sem méltatta, csak lassan felállt, és a kandalló felé fordult, mintha szégyellné magát a történtekért. Síri csönd volt, még a másik lélegzetvételét is hallottuk. Ezt a ritka idilli pillanatot pedig a szomszéd utcában beinduló riasztó törte meg. Volt csend, nincs csend. Bezzeg otthon, a mi kis zsákutcánk. Az minden szempontból nyugalmasabb, de legfőképpen bagoly-ügyileg. Ugyanis egy újabb szép példány repült be az ablakon.
- Elég… volt a… baglyokból - morgott Vernon bácsi, és felpattant fia mellől, majd becsukta az ablakot. A levél, amely most ott hevert a földön, ugyanolyan volt, mint az első. Harry felvette, kinyitotta és elolvasta. Engem nem érdekelt. Úgyis tudom, mi van benne, hát akkor meg mit nézegessek?
- Nos? Véglegesen is kirúgtak? - vigyorgott a bácsi - Vagy esetleg halálra ítéltek?
- Beidéztek egy tárgyalásra - mondta Harry kedvtelenül.
- Akkor azon ítélnek el?
- Nem tudom. Lehet.
- Nem fognak kirúgni - súgtam Harrynek, mire ő felém kapta a fejét, és értetlenkedve nézett rám.
- Honnan tudod? - kérdezte.
- Titok. Ha pedig minden áron a gondolataimban akarsz olvasni, kérd meg Pitont. Ő biztos segít neked, ha szépen megkéred - vigyorogtam.
- Te… mi? Ezt nem értem. Te most boszorkány vagy, vagy sem? Mert… várj! Mi ugyanarra a Pitonra gondolunk? - vágott értetlen képet a fiú.
- Perselus Piton a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola bájitaltantanára. Szerintem te is rá gondoltál.
Nem válaszolt, csak letaglózva bólintott.
- Te honnan tudsz ennyi mindent? Úgy értem… te nem vagy boszorkány, legalábbis azt mondtad. De hát akkor mi, és ki vagy? És honnan ismered Pitont?
Közelebb hajoltam hozzá, és úgy súgtam neki, hogy a Dursleyk ne hallják:
- Majd ha elmentek, elmondom. Úgy megfelel?
Ő meg megint bólintott. Okos fiú ő, megértjük mi egymást.
- Nem akarnak kórházba menni? - untam meg a sok semmit tevést.
- Már megbocsásson, de mi itthon vagyunk, míg ön, kisasszony, nem.
- Csak azért mondtam, mert szegény Dudley nagyon rosszul néz ki - tettem gyorsan hozzá. Vernon bácsi fiára meredt, és láthatólag gondolkodóba ejtettem. Nem szólt semmit, csak állt csípőre tett kézzel, és gondolkodott.
- Miért is olyan sürgős, kegyednek, hogy mi eltávozzunk itthonról? - kérdezte, és elindult felém.
- Mert arra volt kíváncsi, végeztünk-e már? - állt fel Harry.
- Hogy végeztetek-e? - mennydörögte a bácsi - Nem! Nem végeztek addig, amíg el nem mondjátok, mi történt Dudleyval!
Harryvel egymásra néztünk, és egyszerre, mint a szinkronúszók, belekezdtünk a mesélésbe. Már a feléig eljutottunk, amikor Vernon bácsi elordította magát, hogy csönd legyen, mert így nem ért semmit. Rossz húzás volt. Láttam a mellettem álló, pálcáját markoló Harryn, hogy már pokolba kívánja ezt az egészet. Hála az égnek, akkor megjött a negyedik bagoly, és Harry azzal kezdett el foglalatoskodni. Én pedig odamentem a családfőhöz, és elkezdtem neki érthetően magyarázni. Mindent elmondtam neki, legalábbis amiről tudnia kell. Meg véletlenül egy kicsit többet.
- Szóval, ha jól értettem, Harryre egy elmebeteg ember vadászik?
Én, hülye meg bólintottam. Pedig nem lett volna szabad. Harry látszólag nagyon elmélyedt abban a kétsoros levélben, mert még mindig azt olvasta. Nem is hagyta volna abba, ha Vernon bácsi szokása szerint el nem kezd üvöltözni:
- Tűnjetek innen! Tűnjetek a házamból, és még egyszer nehogy be merjétek tenni ide a lábatokat! Megértettétek?
Harry rám nézett, én meg vissza rá. Éreztem, hogy ezt nagyon elszúrtam.
- Süketek vagytok? Menjetek! Nem is értem, miért vagytok még mindig itt! Takarodjatok! Nincs rátok szükségünk! Eddig sem volt! Csak a jó szívünk miatt maradhattatok, főleg te, kölyök! Te meg - rám mutatott -, halvány fogalmam sincs arról, hogy ki vagy, és mit akarsz, de egy idegen liba nekem itt ne gágogjon a kórházba menésről, meg a mit tudom én miről!
Vernon bácsi már egészen kezdett belemelegedni az újbóli veszekedésbe, csak hát…
- Elegem van a baglyokból!!! - ordította teli torokból. Nagyon ijesztő látvány volt, biztos ki is rohantam volna, ha Harry nem áll ott mellettem. De mivel ő nem mozdult, így nekem is ciki lett volna. Na és persze még csak most jön a java. Petunia néni visítva lehajolt, Dudley pedig egy hatalmas adag csulával bővítette vödrét. Harry elindult a borítékért - amit időközben a bagoly a néni fejére pottyantott -, hogy megszerezze, de Petunia néni gyorsabb volt.
- Kinyithatod, ha akarod - állt meg előtte Harry -, de úgyis hallani fogsz mindent. Ez egy rivalló.
- Dobd el, Petunia! - kiabált Vernon bácsi, bennem pedig még az ütő is megállt. Eszembe jutott, hogy élőben hallani fogom Dumbledore hangját. A tudat felpörgetett, és ez valószínűleg meg is látszott rajtam, mert Harry vetett rám egy lesajnáló pillantást.
- Nekem címezték - hebegte a néni.
" Igen, tudjuk, hogy neked címezték, csak bontsd már ki!"
- Nyisd ki! - biztatta Harry, és valószínűleg most már őt is izgatni kezdte ez az egész rivallósdi ügy. Már éppen szólásra nyitotta száját, ám a levél gyorsabb volt: lángba borult, és az asztalra hullott. A hang, ami pedig megszólalt rémséges volt. Ha nem tudtam volna, hogy ez kinek a hangján fog megszólalni, bizony elég nehezen jöttem volna rá. Rekedtes volt, érdes, de ugyanakkor volt benne valami tiszteletet követelő hangsúly is.
- Ne feledd az utolsót, Petunia!
Kész, vége, ez is elmúlt. Körül pillantottam, és rá kellett ébrednem, hogy döbbenetemet minden jelenlévő osztja. Vernon bácsi legszívesebben már kiszaladt volna a világból, Petunia néni majdnem elájult, Dudley újra hányt, Harryt pedig valószínűleg a felismerés lepte meg ennyire, hogy ez Dumbledore hangja volt.
- Mi a fene volt ez, Petunia? - hebegte Vernon bácsi.
A néni nem szólt semmit, csak még jobban elsápadt. Őszíntén sajnáltam.
- Petunia? - Vernon bácsi már úgy remegett, mint a kocsonya. - Petunia drágám?
- A gyereknek itt kell maradnia - mondta elcsukló hangon a néni.
- Micsoda?!
- Itt marad! - állt fel a néni határozottan. Én meg Harry meglepett pillantást váltottunk, de kettőnk közül azt hiszem, mégis ő volt az, aki ijedtebb volt.
- De… de hát Petunia…
- Ha elmenne, az feltűnne a szomszédoknak, nem gondolod?
- De hát… - dadogott a bácsi, Petunia néni viszont Harryhez és hozzám fordult.
- Te menj lefeküdni, te pedig menj haza!
- Elnézést - kezdtem el szabadkozni - én szívesen haza mennék csak nem tudok.
- Mi az, hogy nem tudsz? Van két lábad, tudsz járni, na, lóduljatok! Gyerünk!
Harry azonban nem mozdult mellőlem, én meg kedvet kaptam a mellette maradáshoz, így hát ketten álltunk a néni előtt még mindig.
- Nem hallottátok? Menjetek!
- Neked kapcsolatod van a varázsvilággal? - esett neki Harry kegyetlenül - Miért nem szóltál? És mit jelentett azaz üzenet? Az utolsó mit ne felejtsd el?
- Tűnjetek a szemem elől! Mind a ketten! Most! - kiabált önmagából kikelve a néni, mi meg elindultunk. Már az előszobában voltunk, mikor Harry karon fogott, és kicsit sem illően felráncigált az emeletre. Mikor felértünk, ő már könnyezett a nevetéstől, én viszont nem győztem nézni a szétszakadt gatyámat. Ugyanis rögtön a második lépcsőfokon én megbotlottam, tanyáltam egy hatalmasat, ő meg húzott tovább. Ja, a nacim meg úgy szakadt szét, hogy beleakadt a lépcsőbe, pontosabban annak egy nagy szálkájába. Végre felértünk, és amint beléptem a szobájába, ő becsukta az ajtót és röhögve roskadt annak tövébe.
- Megmondanád, mi a fenén nevetsz? - kérdeztem, és a combomon tátongó lyukat kezdtem el tanulmányozni. Válasz azonban nem érkezett, csak még több vinnyogás és kacaj. Rám nézett a földről ülve, láttam rajta, hogy próbálja abbahagyni a nevetést, és már majdnem sikerült is, mikor tekintete újból alsó felemre tévedt ő meg megint a hasát fogva elkezdett nevetni. Nem bírtam ki. Csak rá kellett nézni, milyen jól mulat. Én is eszelős nevetésbe kezdtem.